10.fejezet.

Alfredot a megszokott kép találta, mikor óvatosan és magához méltóan finom diszkrécióval benyitott Bruce Wayne hálószobájának ajtaján. Épp csak őszülő feje búbját dugta be a résen, de az is elég volt hozzá, hogy lássa a fiatal férfi ágya, ugyancsak szépen megvetett, ami azt jelentette, hogy a milliomos most sem alvással töltötte az éjszakát. Az ősz komornyik felsóhajtott, lekutyagolt a konyhába, majd egy széles mozdulattal vállára terítette kabátját, és felvette öregesen ormótlan csizmáját. Valami ösztönös megsejtésből adódóan pár perccel ezelőtt, a főfolyosó bejárata melletti komódra helyezett egy tálcát, egy nagy termosznyi kávéval, és jó pár szelet pirítóssal, mintha csak sejtette volna, hogy újra a kikötőbe kell a ház ura után mennie. Egy jó negyedóra elteltével, meglehetősen bumfordian préselte be magát, a koszos és rozsdás konténernek álcázott lift szűkös ajtaján. Pillanatok alatt ért le, a nem hatalmas, de épp elég tágas, neonnal bevilágított helységbe. Igazság szerint, egy sebtiben összeeszkábált bázis volt a terem, de mégis hűen tükrözte Bruce Wayne szőrszálhasogató alaposságát. Az idősödő komornyik kihúzta kissé magát, miközben arra gondolt, hogy fontos stratégiai szerepe volt a bázis létrehozásában. Végignézett a terem szegényes, de alapos berendezésén. Magában odaköszönt a két Tanknak, és a Batmotoroknak majd a fiatal férfit kereste, a hatalmas számítógéphegy előtt. Kissé megdöbbentő látvány fogadta. A fekete csuklya a két felfelé meredő füllel, a széles karimájú asztalra dobva hevert, nem épp pihenő ábrázattal. Szemei gyűrötten pislogtak a közeledő hívatlan vendégre. Jó néhány képernyőn adatok cikáztak, az egyiken Joker a másikon Gyilkos Krokk rendőri nyilvántartása vibrált. Nem sokkal messzebb, egy „elkobzott” műtős asztalon, a több tízezret érő mikroszkóp lencséje alatt, az előző éjszaka nyomozása során összegyűjtött minták pislogtak vissza a kíváncsi Alfredra, aki a lehető legtapintatosabban próbált meg az asztalhoz közelíteni. Reménykedett benne, hogy a fiatal milliárdos esetleg lepihent, a görgethető, hatalmas támlájú irodai karosszékben. Mert bár a karjain sötétszínű „jelmeze” feszült, azok mozdulatlanul és ernyedten pihentek a karfán. Csapzott feje búbja sem moccant meg egy hangyányit sem.
- Jöjjön csak Alfred – törte meg a csendet kemény hangja, mire a komornyik bosszúsan felsóhajtott. Wayne kihajolt a székből, és kérdően összeráncolt homlokkal nézett rá.
- Őszintén bevallom, Uram – bólintott Alfred, miközben az asztalon álló csészébe öntötte a gőzölgő kávét – reméltem, hogy esetleg pihen néhány órát.
- Nem úgy alakult - jegyezte meg a félig civil félig álarcos férfi – majd keserédesen elmosolyodott.
- Nagy a gond? – kérdezte az öreg komornyik.
- Krokk, és Joker megszökött- jegyezte meg Wayne, alig hallható sóhajjal fűszerezve. Alfred öregesen orrára biggyesztette a szemüvegét, és a műtős asztalon lévő minták fölé hajolt
- Ezeknek a mintáknak is köze van hozzá?
- Igen. Joker, meglehetősen furán viselkedett.
- Mielőtt megszökött, vagy azután, hogy ön visszavitte uram?- Wayne felállt, majd mintha kacagni akart volna felhümmögött.
- Nem én vittem vissza, pont ez a furcsa az egészben - az idősödő komornyik a szemüvege mögül kérdően meredt a mellette megálló Waynere, tudta, hogy be fogja fejezni, a megkezdett mondatát.
Ott volt az intézetben, a kamerák felvételeit kiiktatták, azon egy kivételével, ami a hetes kijáratnál volt, és ott egyértelműen, Joker távozik.
- Nos ez így elég meglepő Uram.
Megpróbáltam, kiszedni valamit belőle.
- És sikerrel járt?
- Joker előadott, egy elég hihetetlen mesét, hogy valami nő volt, és bosszút akar állni rajta. Meg átalakult, de ahogy elnéztem jócskán a gyógyszerek hatása alatt volt, csakhogy ami a rendőrök figyelmét elkerülte - Alfred itt meglepően kérdően nézett a fiatal férfira – ha minimálisan is, de női DNS megtalálható, az egyik áldozat környékén. Ami azt illeti, az áldozatok eléggé nehezen azonosíthatók. Eltűnt testrészek, ez Krokkra vall. De érzem Alfred, hogy nem stimmel valami – csikorgatta a fogát Wayne miközben kínkeservesen lehámozta az asztal mellett páncélzatát.
- Nos Uram, azért mégis van a mai reggelben valami jó.
- Igazán? - húzta fel a szemöldökét, az immár pólós, és öltöny nadrágos férfi, fel sem tűnt neki, hogy a komornyik tetőtől talpig végigvizsgálta a szemüvege mögül.
- Legalább ma nem sérült meg- jegyezte meg ironikusan.
- Hát ma nem - kacsintott, finoman mosolyogva a fiatal férfi, miközben a számítógép elé ülve belekortyolt kávéjába, majd nekifogott a pirítósok ropogtatásának.
- Uram, ha ez megnyugtatja, a hírekben azt halottam, hogy ma bemutatják a város új ügyészét.
- Oh Alfred, ne is emlékeztessen rá - Wayne kijelentésére, a komornyik rámeredt és halként kezdett pislogni.
- Azt hittem, hogy alig várja Uram, hogy új ügyészt kapjon a város?
- Ez így van- hümmögött teli szájjal a férfi - de Gordon figyelmeztetett, hogy az illető nő.
- Valami kifogása van a szebbik nemet illetően Uram? – rázta meg őszes fejét a komornyik.
- Alfred - nézett rá Wayne szinte bosszúsan felemelve mély tónusú hangját- nincs semmi bajom a nőkkel, de nem egy nő való ebben a városban, az ügyészség élére! Sokkal sebezhetőbb, mint egy férfi!
- Talán ő ellene mégsem lesz kifogása - mutatott Alfred egyenesen az egyik számítógép képernyőjére, ami a város, központi eseményeit mutatta. Az etikett miatt, nem igazán nevethetett Waynen, akinek eltorzult az arca, a meglepetéstől torkán akadt pirítóstól, de azért a fiatal férfi háta mögött szélesen elvigyorogta magát. Miközben Wayne próbálta felköhögni a félrecsúszott kenyér maradékát.
- Ez lehetetlen- nyögte elrekedt hangon, úgy gondolta, hogy csupán alig érthetően motyog maga elé.
- Már mint az Uram, hogy az a szolid hölgy az estélyről kerüljön a Gothami Ügyészség élére?- kérdezett vissza nem kis iróniával az öreg komornyik. A fiatal férfi nem válaszolt, ha valaki most látta volna, nem igazán tudta volna eldönteni, hogy vajon az nyűgözte le, amit a képernyőn látott, vagy egyszerűen próbálja magában helyre tenni a váratlan meglepetést. Azt sem vette észre Alfred megáll a háta mögött, és már ketten nézik a város főterén zajló eseményeket.
- Miközben a város földrajzi közepén, más valaki is legalább annyira feszült volt, mint Wayne. A polgármester, aki meglehetősen, nagy csinnadrattával jelentette be, mint új főügyészt, már első találkozásuk alkalmával, nem győzte meg arról, hogy kiváló partner lett volna a város megmentését illetően. Caroline összeráncolta szemüvege fölött vékony világosbarna szemöldökét. Hosszú szőke haját a tarkóján összecsatolta, így kimutatta azt a határozottságot, amit az arca tükrözött. Félig sem figyelt a polgármesterre, aki hatalmas lendülettel beszélt, a város, központi terén összegyűlt tömeghez. A sajtó képviselői voltak többen, a város, még nem igazán fogta fel a megjelenését.
- Még nem- mosolyodott el alig észrevehetően a fiatal nő. Miközben azt is megpróbálta, nem észrevenni, hogy Hill kajánul rá- rá pillant a pódiumról. Nos igen már az első találkozásuk alakalmával, érezte, hogy nem csak mint, munkatárs keltette fel a középkora felé haladó, vékony kissé alacsony férfi érdeklődését. Hát igen az első benyomások alapján, a férfi elsődlegesen a saját érdekeit tartotta számon. Ha Caroline csupán, egy átlagos félig csak az eszére hallgató nő lett volna, még jó partinak tarthatta volna a tisztviselőt. De ő, aki annyira a realitás talaján járt mindenben. A szerelem és az érdek terén teljesen más irányelveket vallott. Hiszen Nicolas is kiváló parti lett volna. De legalább a saját múltja utáni kutatás megadta az indokot az eltűnésére. Bár félt attól, hogy egyszer szembe kell néznie, a szinte az oltárnál faképnél hagyott férfival. Nem is inkább a konfliktustól tartott, hanem inkább az érzelmi fájdalmak keltésétől. Felsóhajtott. Ritkán érzett lelkiismeret furdalást, csak az nyugtatta meg, hogy inkább megmenekült, mint hogy egy életen át, hideg házasságban éljen egy olyan férfi partnereként, akit csupán tisztel. Nem tudta volna boldoggá tenni, anélkül, hogy boldogtalan lett volna és egy idő után ne iszonyodjon az idősödő férfitól. Ki tudja miért, de Hill az egykori vőlegényére emlékeztette. Ahogy ott állt az emberek előtt, és a jótékony szamaritánust játszotta. Igaz a férfi a maga korában kicsire nyírt fekete hajával, és meleg barna tekintetével, ami valami feltűnő nyugalmat árasztott szét, kissé kerekded makulátlanul simára borotvált arcán, elég jóképű férfinak számított.
- Koránt sem olyan jóképű, mint Bruce Wayne - állapította meg Caroline magában, és meglepődött azon, hogy még csak a férfival való kapcsolatba hozatalra is melegség tölti el. Hiába, ahogy a polgármestert ő, úgy vonzotta Bruce Wayne a fiatal nőt. Kissé meg is szédült, amikor megérezte a férfi arcszeszének az illatát a parkolóban. Nyelt egy nagyot, hogy visszaterelje gondolatait, a beszédére. Legalább tíz beszédet írt az éjjel, de mind a szemétkosárban kötött ki. Miután mind, egyre mélyebbre és mélyebbre ásott Dent és a város aktái között. A város Dallashoz képest maga volt a fertő, és Dent nagyon jól végezte a dolgát, mint ügyész. Talán túlzásba is vitte, legalább is, ami a sorsát illeti, amire jutott. A Nőt felrázta töprengéséből, mikor meghallotta a saját nevét, ahogy a polgármester a sebtében felállított pódiumon kiáltotta. Határozott lépésekkel szinte felugrott az emelvényre, kissé megdöbbent arcokat varázsolva a sajtó képviselőire.
- Nos - kezdte meg rögtönzött beszédét – Jó – hirtelen előkapta a karját, hogy megnézze óráját - reggelt kívánok mindenkinek! Csupán megnéztem, hogy elég későn érkeztem –e, ide - az emberek egy része kissé felkuncogott. Hiába a fiatal lány, már rég megtanulta, hogyan keltse, a nézőközönség szimpátiáját – Ha hiszik, ha nem – folytatta – legalább hat beszédet írtam ma reggelre. De – széttárta karjait - egyiket sem találtam alkalmasnak arra, hogy ebben a percben elmondjam önöknek. Tehát igyekszem elkerülni a fölösleges szócséplést. Ahogy elnézem Gothamet, romokban hever. Tudom azt, hogy miért, és azt is tudom ki tette. Az utóbbi napjaim, azzal teltek, hogy megpróbáltam átrágni magam a város kesze – kusza dolgain. Van egy feltett szándékom. Rendet akarok ebben a városban, és ezt el is fogom érni. Nem érdekelnek, a bűnözök, engem az érdekel, hogy minél hosszabb időre dugjam őket a rácsok mögé. Végzem a munkámat, és ebben elvárom, hogy az illetékesek is megtegyék, ami tőlük telik – merően nézett Gordonra akit kiszúrt magának a tömegben. A felügyelő, egy kissé túlméretezett szinte átláthatatlanul sötét napszemüveggel próbálta elrejteni, az átalvatlan éjszaka nyomait. A lány fellépése megelégedett, mosolyt csalt ki belőle. A pár mondat, többet mondott az embereknek, mintha egy több órás beszédet tartott volna. Elégedetten biccentett a magaslaton álló nő felé –Most, kérdezhetnek - dőlt hátra kissé Caroline, határozottan, jelezve ezzel, hogy várja az újságírók kérdéseit.
- Dallasban, mint tudjuk ön sikeres ügyész volt. Ugyanazt a taktikát alkalmazza a bűnözök benntartására, mint ott? – kérdezte egy rövidre nyírt vörös hajú újságírónő, egyenesen Carolinéra nézve.
- Nos mégis melyik taktikára gondol? – mosolygott kétértelműen az ügyész. A tömegben halk nevetés hangzott, fel.
- Gondolom a becenevemre gondol. De megnyugtatom, az ügyek súlyosságától függően, fogok eljárni, és a lehető legmegfelelőbb taktikákat fogom alkalmazni.
- Miért jött el Dallasból?- folytatta, a lány faggatását, egy kissé kövérkés férfi a tömeg kellős közepéből.
- Már kissé unalmasnak és békésnek találtam az ottani életet - vágott vissza a lány nem kis iróniával a hangjában. Próbálta érezhetővé tenni a város kissé sem nevetséges helyzetét.
- A rossz nyelvek azt beszélik, hogy a Nicolas Falconival történő esküvője elől menekült idáig.
- Hát lehet, hogy van benne némi igazság- mosolygott szinte gyermekesen Caroline - De ez az égvilágon senkire sem tartozik - a hangja az egyik pillanatról a másikra jéghideggé vált. Szinte fenyegető volt. A tömegre mély megdöbbenés ült át. Gordon ugyanazt a lelken túli, már- már ijesztő határozottságot érezte ráereszkedni, a tömegre, mint magára, mikor a lány náluk járt.
- Még valaki? - csengett fel újra a lány hangja, szinte maróan. Kis szünet mégis megszólalt egy határozatlan, és arctalan férfihang a tömegből - És mit tesz Batmannal?
- Batmannal? – húzta ki a lány magát. Harapni lehetett a csendet a város főterén.
- Egyenlőre, semmit sem teszek vele – mosolygott Caroline, mire halk sutyorgás szaladt végig a tömegen – addig, amíg az utamba nem áll- az emberek arca megmerevedett. A fiatal nő kihúzta magát, és indulni készült. Mire megszólalt valaki.
- De hát, megölte Harvey Dentet ! - a nő összeszorította ajkait, majd rekedt, és kemény hangon felelt.
- Ha megölte, úgy elkapom- olyan csend szakadt le a tömegre, hogy még a zászlók lobogását is lehetett hallani, a fel- fel támadó szélben. Caroline, pedig ott állt a főtér kellős közepén. Szemben egy várossal, ami nem bízott benne. Egy idegen érzéssel, amit nem ismert. A félelemmel. A tömegből pislogó és kikerekedett szemek néztek rá. Mire megrántva vállát, peckesen megszólalt:
- Ha nincs több kérdésük, akkor én mennék a dolgomra, mert hogy sok, van - nézett fel utoljára a mikrofon mögül. Gordon elégedetten eleresztett egy félmosolyt, miközben ökölbe szorította, kesztyűs ujjait. Igazság szerint kezdett bízni a nőben, még akkor sem ha senkiben nem bízott Gothamban. Illetve egy valakiben. Még akkor sem, ha igazából nem tudhatta kit takar a sötét maszk. Néhány perc elteltével, finom mozdulattal csatlakozott a tömeg elöl eltűnt nőhöz.
- Hatásos beszéd volt – préselte ki magából, nem szeretett dicsérni, pláne egy nőt nem.
- És kemény éjszaka- mosolygott a lány. Mire a felügyelő úgy érezte, mintha forró vizet zúdítottak volna a nyakába.
- Mégis mire gondol?- nyelte majdcsak le a mondatot, úgy érezte a nőt sosem fogja megkedvelni, szinte mindig összekavarta. A beszédről, és a nő terveiről akart beszélni, de Caroline, egy mondattal elterelte a beszélgetést.
- Hát csak a sötét szemüvegből ítélek, ami eltakarja az arcát.
- Jah. Vagy úgy? - mosolygott felsóhajtva Gordon. Kissé megkönnyebbült, legalább a Joker ügyről, nem tud az új ügyész.
- Utána néztem a múltjának – jelentette ki, kissé megrántva vállait barna kabátja alatt, miközben a parkoló felé igyekeztek.
- Nos ez pozitív meglepetés- nyugtázta nő- na és nagyot csalódott?
- Nem - hajtotta le barna bozontját a rendőr – miért hagyta ott a rendőrséget? - Caroline kicsit lehajtotta a fejét. Igazság szerint bánta, hogy nem maradt a testületnél. De fiatalon, még igencsak befolyásolható volt, és ezt Nicolas ki is használta. Akkor úgy érezte ez a leghelyesebb módja annak, hogy segítse a bűnözés elleni harcot, és Nicolas szerette a nőies nőket. A fiatal lány pedig inkább hasonlított akkoriban egy hippire, mint egy csinos fiatal nőre.
- Őrültség volt- rántotta meg vállát a lány- szerettem rendőr lenni...
- De?
- De az ügyészkedésnek, is meg vannak a maga előnyei.
- Például?- a lány érezte, hogy a rendőr nem épp törvényes dologra céloz.
- Börtönbe dughatom a korrupt rendőröket, elég hosszú időre például - Gordon összeszorította a fogait, és a fiatal nő szemébe nézett.
- Mit akar ezzel mondani?
- Azt, amit ön nekem, én biztos, hogy nem vagyok megvásárolható- fonta mellén keresztbe a karjait a lány- de még nem tudom, hogy ön, és az emberei közül, kik azok.
- Gordon nem válaszolt, legszívesebben elfenekelte volna a lányt, akár egy taknyos csitrit, de a város rendőreinek nagy része valóban megvásárolható volt. A nő pedig két napos tartózkodása ellenére sokat tudott.
- Egyébként miért kísér engem? - váltott témát.
- Hát lehet, hogy csak rossz szokás- mosolygott keservesen a férfi.
- Én nem vagyok Dent, felügyelő!
- Nem, valóban nem az. De jobb ha vigyázunk- tette hozzá, mire a lányból kitört a kacagás.
- Nahát azt hittem, utána nézett a múltamnak.
- Valóban- bólintott a férfi.
- Akkor tudja, hogy nem kell félteni - mosolygott a nő- miközben könnyedén kinyitotta kocsik tömegében a sajátját. Gordon pedig a szemeit forgatta, persze korán reggeltől folyamatosan figyeltette a tér ezen részét nehogy történjen valami. Úgy érezte a városban senki sincs biztonságban, nem még az új főügyész. Megfogta a nő karját, aki kérdően nézett rá.
- De sokkal törékenyebb - tette hozzá- és higgye el Ms. Mendez itt jó pár dan, nem sokat számít.
- Ahogy a félelem sem - vette ki karját kezei közül nyomatékosan a lány.
- Amúgy átnéztem Dent iratait, ha magának is megfelel a holnap délelőtt várom az irodámban, egy két dolgot tisztázni kellene.
- Ha semmi nem jön közbe- kapta pipája szárát a szájába Gordon.
- Ha esetleg elbújna, megtalálom- jelentette ki a lány az autó ablakából visszanézve, és faképnél hagyta a lefagyott rendőrt.
- Az isten verje meg! - csikorgatta a fogát a felügyelő, ne elég egy elvetemült, őrangyal, akitől a falra mászom, itt egy másik. Csak álmaimban remélem van olyan jó.

Alfred megpróbált rájönni, hogy min töprenghet, Bruce Wayne, aki szigorúan megtámasztotta az állát, és még a nő beszéde után, is a képernyőre szegezte tekintetét. A komornyik pisszenni sem mert. Figyelte ahogy a férfi töprengve nyel néhányat, majd a billentyűkön játszi könnyedséggel bepötyögi : Caroline Mendez. A szuperszónikus számítógépes adattár nem sokat habozott, néhány másodperc belül, a férfi kishíján véresre harapta a szája szélét mérgében. Azon kívül, hogy a nő a Rangereknél dolgozott, és ügyészként végzett, mint a Dallasi Egyetem kiválósága, azon kívül Batman adattára sem tudott sokkal többet mondani. Szórakozottan dörzsölgette borostás állának a hegyét, miközben kék szemei dühösen meredtek a képernyőre.
- Elkészítettem a ruháját, az ételosztásra Uram - törte meg a csendet a komornyik.
- Tényleg az ételosztás! - pattant fel a fotelből Wayne, nem mintha a következő pillanatban nem hajolt volna vissza a komputer elé, hogy egy kémprogram nevét bepötyögje
- Teljesen kiment a fejemből- mondta, miközben kissé később, kihúzta az idős férfi kezéből az ingjét.
- Nos ezen, igazán nem csodálkozom- biccentett a számítógép felé a fejével Alfred. Wayne arcán egy pillanatra merengés futott át, miközben vajszínű ruhadarbot gombolta be.
- Jut eszembe Alfred, mit tud, a Rose road-i villáról?- az idős férfi arca egy pillanatra kővé vált, majd megadóan összeráncolta a homlokát.
- Ha jól tudom, évek óta a Schwartz család tulajdona, és lakatlan.
- Hát pedig az enyém – sóhajtott fel az immár zakóját igazgató milliárdos.
- Az öné? – az öreg komornyik arcára ráfagyott a döbbenet- én erről nem tudtam- rázta meg finoman a fejét. Nem tudtam róla, hogy édesapja megvásárolta volna.
- Nem is- mosolygott Wayne- örökölte.
- Ez felettébb meglepő- húzta ki magát Alfred, látta, hogy Wayne, felhúzott szemöldökkel vizslatja- már mint az, hogy a fiatal Schwartz végrendelkezett a halála előtt, mintha tudta volna...
- Mit?
- Hogy közel a vég. És miért az ön apjára hagyta, ne értse félre Bruce úrfi, az édesapja minden kifogás nélkül méltó volt rá
- Csak hogy?- fonta keresztbe a karját a mellkasa előtt a fiatal férfi. Immár öltönyben.
Schwartz felesége állapotos volt.
- És teljesen logikátlan lépésnek tűnik, így a végrendelkezés.
- És a Schwartz dinasztia is ott volt, ugyan miért az édesapja az, akit választott?- hitetlenkedett Alfred.
- Nem tudom, és ráadásnak, a mi új főügyészünk, épp ehhez a lakatlan villához ragaszkodik annyira. - Az idős férfi, csak pislogott válaszként Waynere.
- Van ennek a Schwartzéknak köze, a város közkedvelt bárói családjához.
- Charles Schwartz, az öreg Alexander Schwartz báró öccse volt.
- Nos ez miért nem lep meg- hümmögött a fiatal férfi- A történet vége?
- Egy baleset, amiben meghaltak- hajtotta le ősz fejét Alfred.
- Sajnálom Alfred, látom nem csak az apámék jelentettek sokat önnek- tette Bruce Wayne az idős férfi meghajlott vállára kezét.
- Jó emberek voltak, Uram- sóhajtott fel Alfred, tekintetét a cipőjén legeltetve. Sosem gondolta volna, hogy ennyire fel tudnak szakadni, a régi fájdalmas emlékek.
- Hát ez meglehetősen érdekes- tágultak ki az érdeklődéstől Wayne pupillái.
- Gyanakszik valamire Uram?- kullogott a komornyik, a már talpig felöltözött milliomos után, miközben a lift felé haladtak.
- Mondjuk úgy, hogy felkeltette a dolog az érdeklődésemet- mosolygott cinkosul a fiatal férfi-és persze vannak az ügynek, még kellemes velejárói is. Alfred szélesen elmosolyodott, remélte, hogy Bruce Wayne a város új főügyészére gondolt.

9.fejezet

A neonnal bevilágított terem sarkában, egy torz alak ült, fejét a hideg falnak támasztotta, bamba kérges arcát a sűrűn berácsozott ablak felé emelte. A lélegzetvételnyi, már- már résszerű nyílás feketén nézett vissza rá. Az áramot az őröknek már rég le kellett volna kapcsolnia. Ha óra nem is volt, ő pontosan tudta vajon mennyi is lehet az idő. Azóta számolta a perceket mióta csak bekerült ide. Gyűlölte a fényt, ami körülvette, a fertőtlenítő szagát. Az apró sötét ablak látványa megnyugtatta, de az ingerlő szag, felborzolta ösztöneit.

- Vouuu… ha…ha…ha, Vouu… ha …ha…ha – hallatszott át, már vagy tízenötödjére a fal túloldaláról. A torz alak felmordult, és dühében a falhoz vágta öklét, aminek előtte a hátát támasztotta.

- Nyiiih – válaszolta a szomszédból az éles férfihang, az ökölcsapásra - mi van te állat, kaptunk még egy kis villanyt, legalább nem háborgatnak minket a házi szárnyasok. Vouuu…ha…ha…ha. - A szomszéd eszelős röhögését, ekkor emberi léptek hangja zavarta meg. A torz alak azonban észre vett, még valami mást is. Állati ösztönei megérezték, hogy a léptek nehezek, akárcsak súlyt cipeltek volna. A halott zsákmányról, még gőzölgött elfolyt vörös vérének émelyítő szaga. A fogoly szinte megremegett az élvezettől, bárcsak újra húst rághatna. Már hónapok óta nem téptek bőrt penge éles fogai. Kéjesen elmosolyodott, nyála összefolyt szájában és kicsordult a szája szélén. A folyosón a csoport, ami csupán három főből állt, az ajtaja elé ért. Az alak őrjöngve rohant az ajtóhoz, mintha csak fel tudta tépni, a mázsányi súlyt. Elhúzták az ajtón lévő nyílás rács előtti reteszét, egy feltűnő szépségű falfehér arcú, rövid vörös hajú nő nézett szembe vele. Könyörgő tekintettel nézett fel rá, akár egy hűséges kutya. A sovány arcú nő, kissé elmosolyodott, és finoman hátra bólintott. Valaki elkezdett öklendezni, az nyíláson nagy nehezen, egy emberi alkart gyömöszölt be a vörös hajú. A piros lé már félig megalvadt az egyenruha foszlányokon, de ez egy cseppet sem érdekelte, mohó éhséggel vette rá magát, és cafatokká tépte az imént kapott kegyes ajándékot. Olyan nagyokat nyelt, mint amekkorára csak képes volt, kidagadtak az inak pikkelyes nyakán. A retesz bezárult. A szomszéd cella ajtaja pedig kinyílt. A nő belépett, a még világos cellába, kifejezéstelen arccal nézte a vele szemben álló, és elképedve néző, de szüntelenül vigyorgó alakot.

- Óh szépségem! Igazán nem kellett volna – közeledett hozzá arkhami szmokingjában, szélesre tárt karokkal, mint aki csak meg akarja ölelni. A két kísérő férfi, közben lehuppantotta a megcsonkított testet, a folyosó falához, és követte a fiatal nőt. Amikor már –már megérinthette volna a vihogó fogoly, az egész egyszerűen orron vágta, hogy az hátratántorodott és az arcához kapva meggörnyedt. A két férfi felfogta, és a hullán átgázolva, a folyosó végi irodába vitték, majd ott az asztalhoz ültették. Csapzott haja, ami nem volt, se szőke sem zöld, az arcába omlott, ahogyan mély légzéssel megpróbált magához térni az ütés okozta kábulatból. Az arca sajgott, nyilvánvalóan eltört az orra, nem mintha foghiányos szépségén ez segített volna. Megpróbált komolyságot erőltetni, festetlen vigyortól eltorzult arcára, de valahogy nem ment. – Ez rosszabb, mint Batman – gondolta, miközben felszippantotta, az orrából véknyan szivárgó vért. Az egyik alak kihúzta a vele szemben lévő széket, amire a nő leült.

- Majd megköszönöm az őröknek, hogy beengedték magát, he… he… - a nő nem válaszolt.

- Tudod, ki vagyok? – kérdezte.

- Egy rajongó? – kacsintott rá, szürke szeméből, és nevetett. Mire az egyik kíséretnek szánt férfi, egy hatalmas ütést mért a hátára, keservesen felnyögött.

- Gondolom rossz válasz - köhögött. Érezte beteg agyával is, nincs sok esélye a menekülésre.

- Meghalt, miattad a férfi, akit szerettem – hörgött a vörös hajú, az asztalra csapva.

Sok embert öltem meg – vigyorgott kényszeredetten, miközben megpróbálta, tekintetét, alig észrevehetően végigfuttatni, a félig zárt helyiségben. A kamerát, ami az ajtó sarkában pásztázta az irodát, kiiktatták, akárcsak azt, ami a folyosót, és a cellákat figyelte. A kezeit erős zsineggel kötözte hátra a két marcona kísérő.

- És be kell vallanom, élveztem – hajolt, meg kócos csapzott fejével, a vele szemben ülő nő előtt. Kocsányos szemeivel hatalmasat pislogott. A nő nem válaszolt semmit, fogait összekoccintotta az ajkai mögött. Olyanná vált a szája, akár egy nagy harapnivaló vörös eper. Hirtelen mozdulattal felugrott, akkora lendülettel, hogy a kettőjük között fekvő asztalt ráborította, a székre kötözött vigyorgó pofájú alakra. Joker a földre zuhant, a megroggyant asztallal a mellén. A két pasas enyhén ugrott hátra, hogy kimaradjanak az eseményekből. A zöldhajú rabruhás férfiból, kitört a görcsös röhögés.
- He…he…he…- Na de kérem! Diszkrétebben hölgyem! – a nő egy hatalmas rúgással, darabokra törte az így is megrozzant bútordarabot, amivel felvillanyozta , mind a három férfit. A földön fekvő mellére térdelt, és a kocsányos szemekbe nézett. Joker nyelt egy nagyot.
- Mondta már, hogy emlékeztet egy régi barátomra – alig kapott levegőt, a mellkasára nehezedő nyomástól – Ez a vehemencia, egyszerűen zseniális!
- Nem Joker, én nem vagyok Batman! – markolta meg a nő, egészen az arcába hajolva overáljának a gallérját – Meg foglak ölni! De előbb, elveszek tőled mindent, ami csak számít, vagy számított valaha neked.
- Nincs semmi, ami elvehetnél. He… he… he… he… ha… ha. – érezte arcán a nő izgalomtól, és dühtől elfúlt lihegését.
- Dehogyis nincs – vigyorodott el szélesen, fehér fogai, éles kontrasztot rajzoltak vérvörös szájának szélével. Joker megadóan pislogott rá.
- Ahogy gondolod szépségem – de legendás vigyora az arcára fagyott. A rajtaülő, megfogta, arcának bal szélét és elkezdte húzni. A bőre engedelmeskedett ujjainak, és a tenyerére tapadva követte mozdulatát. Előbb keményen előre ugró falfehér álla ugrott ki bőre alól, aztán torz vigyora sejlett elő, vörösen elsminkelve. Mikor már az egész feje a tenyerében pihent, a mozdulattól összeborzolt zöld hajkoronájának csigái játékra keltek magas homlokán.
-He… he… he… ha… ha… ha… ha – hallotta vissza Joker saját magát, mintha csak visszhang kelt volna életre, az apró kékfalú irodában. A két kísérő csak vigyorgott.
- Mi van hasonmás? – szólította meg, ő maga, aki egykoron a rajta őrjöngő nő volt.
- Nem vagyok, hasonmás – mondta egész komoly arccal Joker – te vagy a hasonmás.
- És ez ugyan kinek fog feltűnni? Ha… ha… ha. Senkinek. Mindaz Joker, amitől Gotham, úgy fél, itt van rajtam! Minden, ami te vagy. Amit elveszek tőled – a földön fekvő zöldhajú férfi, csak nagyokat pislogott, még akkor is, amikor a nő testébe, és barna kabátba burkolózott önmaga, felállt a mellkasáról.
- Vigyétek vissza, és kössétek fel fejjel lefelé, ezt pedig adjátok rá! – parancsolt rá az őt kísérő két marcona alakra, majd egy koszos kényszerzubbonyt hajított, a földön heverő férfi teste mellé – A száját ne kössétek be, elég mulatságos lesz, ahogyan segítségért könyörög. Remélem majd azt is, olyan elbűvölően jó kedvvel teszi. Joker hagyta, hogy a két férfi felemelje a szék maradék darabjaival. Úgy csüngött a kezeik között, mint egy megfáradt harci veterán, még a fejét is megadóan lehajtotta. A két alak a vér áztatott padlón, visszavonszolta a cellájában, az áll Joker követte egy darabig őket, majd megállt a cella melletti ajtóban, és visszavette bájosabb ábrázatát. Hajszálpontosan igazította meg, bársonyos bőrét, és bevárta két kísérőjét. Elegáns mozdulattal elővette, az ajtón, mogorván feszítő zár kulcsát.
- Vágjatok ki még egy darabot belőle – intett fejével, a közeli sarokban heverő, megcsonkított hulla felé. Kissé kínlódva kinyitotta a makacs zárat, miközben az egyik embere odanyújtotta a jókora felismerhetetlen húsdarabot. Az alvadt vér a férfi kezére ragadt, az, mit sem törődött vele. Az ajtó egy hatalmas kattanással nyílt ki, ami duplán visszhangzott vissza, az üres folyosóról. A torz alak, állatias érdeklődéssel figyelte, hogy milyen meglepetést rejt, a feltáruló vasajtó. Amikor meglátta a nő kezében a húscafatot, azonnal rá akarta vetni magát, de meglepte, hogy a nő a saját testétől távol tartva odanyújtotta neki. Hátrált, mint egy kutya.
- Na gyere – mosolygott rá a nő, egészen leguggolva, az óriás alak fölétornyosult. Arca meglepett volt. Még sosem viselkedett így vele senki. Az emberek főképp menekültek előle, vagy támadtak rá, elvégre ragadozó volt. De ez a nő, felkínálta azt, ami jelenleg a legfontosabb volt számára, az ételt. Ösztönösen hajolt, hegyes fogakkal teli szájával, a nő kezéhez, és óvatosan kivette a majd emberfejnyi nagyságú húscafatot. Miközben a fogai között majszolta, hűséges szemekkel nézett a vörös hajú lányra.
- Ez az, kutyus – mondta, és az ótvaras, zöldes fejbúbot simogatni kezdte. A torz fej felnézett rá, és csoda, hogy még dorombolni nem kezdett.
- Magunkkal visszük – állt fel a nő, és mosolyogva nézett, a húst majszoló óriásra. Aki, mintha eleresztett volna egy torz mosolyt, pengeéles véres fogaival. A nő kifordult, az alak követte szemeivel, amikbe szomorúság költözött. Amikor az eltűnt az ajtóban, feltápászkodott, a földről, és kifordulva a folyosóra követte. Látta, hogy hárman vannak még rajta kívül, két férfi kíséri a hozzá, oly kedves nőt. Még mindig éhes volt, a vadászösztöne, pedig felébredt, mikor meglátta a vérfoltot a bőrkabátos kopasz férfi kézfején. Kitágultak orrcimpái, a vérszag eláraztotta a folyosót, és mikor az ajtókon is túlértek, a számára oly kedves illat forrása, már csak a férfi kezén hagyott nyomot.
- Gyere – hívta a nő, miközben a három ember, gázálarcot húzott az arcára. A helységekben az őrök, hol a falnak dőlve, hol egész egyszerűen a padlóra omolva, aludtak vagy éppen ájultan hevertek. Nem mintha ez az újdonsült szabadultat különösebben foglalkoztatta volna. Éhes volt. A halk elfojtott üvöltésre a fiatal nő meghökkenve fordult hátra, mire a még éppen maradt kísérője, egészem mellé húzódott. Pupillái összeszűkültek a félelemtől, társa tehetetlen teste fordult hármat-, négyet a tengelye körül, miközben a feje helyén lévő, hatalmas lyukból spriccoló vértömeg vörösre festette a környező falrészeket, és a padlót. Aztán tehetetlen nemtörődömséggel a földre huppant. A lány nem reagált a történtekre sem undorral, sem megdöbbenéssel, még akkor sem amikor a zöldes krokodil fejű alak, véres pofájával kajánul rávigyorgott, miközben már-már kacsingatott a halálra rémült életben maradt testőrre. A férfi egész teste verejtékben úszott, a fogai pedig vacogtak a félelemtől. Lihegett, a szeme kishíjján felakadt, mikor látta, hogy a kétméteres krokodilszerű alak egyenesen feléje indul. Alig kapott levegőt, amikor amaz megállt közvetlen előtte, és az álláról a társának vére, egészen az ő hajára csorgott. A ragadozó érezte a félelem számára oly kéjes szagát. Megnyalta pengeéles fogait.
- Hé szépfiú! – látta meg a testőr főnöknője vékony ujjait, a krokodilképű ember csontos vállán – elég volt mára, vagy itt akarod tölteni, a hátra lévő életedet, fogságban? – a nő alig észrevehetően mosolygott vérvörös ajkaival, és elkezdte táncoltatni, a hatalmas karon kicsiny tenyerét. A hatalmas emberféle lény először megdöbbent, aztán soha nem látott mosolyt engedett el a nőnek. Még soha nem simogatták, így nem tudta milyen. Az érintés megmagyarázhatatlan kellemes érzést keltett benne, jobbat, mint mikor az éhségét csillapíthatta. Úgy kullogott a mellőle ellibbenő nő után, akár egy hűséges állat. A testőr párt percig nagyokat lihegett, majd miután az ijedelemből magához tért követte társait. A félig állat férfi nem láthatta, hogy a nő, mikor a börtön elé, a motorcsónakokhoz értek, felvett csuklyája alatt, újra leveszi arcát, és már újra rémes vigyorgó pofát mutatta a börtön előtti kamerának. Benn a folyosón, ahol a halott megcsonkított fegyőr teteme feküdt, hidegrázó kacajt lehetett hallani, ami hirtelen összetört és virnyogássá, majd nyüszítéssé fajult.
Gordon, a börtön folyosóján a falnak támaszkodva állt. Közönyös arccal nézte a vérfoltokat a padlón, és a falon. A hátának igyekezet egy meglehetősen száraz részt találni. A tetemeket már elvitték, a helyszínelők is az utolsó nyomokat vizsgálták. Igazság szerint az ilyen történések már nem viselték meg. Régóta szolgált a városban ahhoz, hogy az efféle brutális cselekményektől ne álljon égnek a haja. Ez Gotham volt, nem egy békés kisváros, még az átlag metropoliszoktól is rosszabb. A bűnözés, az bűnözés, és ennek a városnak jócskán kijutott belőle. A felügyelő fújtatott egy hatalmasat. Kitört a börtönben tartózkodó rendőrök közé, és szinte kiabálva adta ki a parancsot.
- Nem akarom meghallani, hogy a sajtónak bármi is kiszivárog világos. Nem hiányzik, az hogy a városban kitörjön a pánik. Rendeljenek be éjjelre több rendőrt, jobban kell figyelni az utcákat, amíg el ne kapjuk őket - dühösnek érezte magát. Tegnap délután még csak reménykedett abban, hogy az újdonsült ügyésznő, okozza neki a legnagyobb fejfájást, de most kora hajnalban, már tudta, hogy tévedett. Hajnal hét óra volt, lassan elkezdett pirkadni. Két órája riasztották az embereit, de legalább két órával korábban történt a szökés. Mostanra legalább már a fél őrséget kihallgatta. Három őr kivételével, mindenkit megtalált, de az a titokzatos hármas egy az egyben kámforrá vált. A felismerhetetlenségig megcsonkított holtestekről, amit hála istennek már jó ideje nem kellett néznie, nem is beszélve. Na és ez az ocsmány vigyorgó, pszichopata bohóc, a kamera szerint ő vitte ki a gyilkos kétéltűt, de akkor miért jött vissza. A felügyelő vészjósló töprengéssel vakargatta, borostás állát, alig észrevehetően hideg légáramlat csapta meg a fejét. Ösztönei megsúgták, hogy mit kell tenni.
- Kérem, hagyjanak magamra, egy kis időre – adta ki az utasítást, mire a nyomok felett görnyedő helyszínelők közül kettő meglehetősen hitetlen képet vágott rá.
- Na menjenek már – intett a fejével a helység végén lévő ajtó felé. Az emberek szinte csigalassúsággal engedelmeskedtek neki. Nem értették, miért akar a vérszagban terjengő folyosó kellős közepén maradni.
- Zárják, kérem be, az ajtót is – amikor hallotta, hogy kattan a zár, fújtatott egyet és megtornáztatta elernyedt hátlapockáját.
- Szóval maga szerint, hogy csinálta? – semmi válasz, a rendőr kezdte meglehetősen feszülten érezni magát.
- Tudom, hogy itt van, jöjjön már elő, bárhol is legyen!
- Még nem tudom, mi történt, egészen pontosan – mordult meg az annyira ismerős hang szinte a feje mellett. Tudta, hogy valahonnan az árnyékok közül került elő, de igazából nem is akarta tudni.
- A Krok, megszökött - ingatta dühösen a fejét.
- Elkapom.
- Nem ilyen egyszerű – a csuklyás alak, kérdésekkel teli arccal nézett le rá, mintegy válaszként a hirtelen tett kijelentésére.
- Joker szökette meg - tudta, hogy a feketébe burkolózott férfi dühösen felsóhajt mellette, de azért a folytatta a rendőr – de Joker itt maradt.
- Miért?
- Nem tudom, az őrök szerint, nem voltak olyan jó szomszédok…
- Hogy a közkedvelt bohócunk, csak úgy feláldozza a sajátosan nyert szabadságát – a titokzatos nyomozó társa önkényesen fejezte be elkezdett, ütemét vesztő mondatát.
- Vihogáson kívül, már két órája, még egy fél mondatot sem tudtunk belőle kiszedni – az álarcos beharapta vékony szája szélét.
- Átszállítottuk egy másik cellába, keleti szárny, harmadik emelet, hetes zárka.
- Áldozatok?
- Három eltűnt őr, két megcsonkított holtest, és Joker fejjel lefelé a neonra kötözve – az alak egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, úgy nézett rá. Gordon érezte, hogy maszkja mögött, arcizmai megmerevedtek – nyilvánvalóan feldühítette Krokkot a viselkedése, és az egész egyszerűen itt hagyta, illetve visszahozta. Merthogy az egyetlen éppen maradt kamera rögzítette, ahogy elhagyja Arkhamot.
- Hm. Jokert ismerve, ez koránt sem ilyen egyszerű - állapította meg Batman.
Gondolja? – nem volt válasz. Batman gyakran viselkedett így Gordonnal.
- Egy fél óra múlva, visszarendelem az embereimet - jelentette ki, tisztában volt vele, hogy így megkönnyíti a meglehetősen egyedi magánnyomozó dolgát. Legalább, a rendőrökkel nem kell viaskodnia. Az megadóan és köszönően bólintott vissza rá.
- Még valami, mielőtt köddé válna – köszörülte meg a torkát a felügyelő, az álarcos kérdően várt.
- Mondja, mit tud a tegnap éjjeli kikötői esetről?
- Nem én voltam. De a városnak nem ártott. A kár nem tűnt jelentősnek.
- Hah! Jelentősnek? Az attól függ kinek a pénztárcájához viszonyítjuk! – horkant fel Gordon. Nekem egész éves fizetésem nincs annyi, mint ami egynéhány motor értéke volt. A báron történt rongálásról nem is beszélve - az alak visszatartott légzéssel nézett a felfortyanó férfira. Nem csodálkozott azon, hogy a városi rendőrök nagy százaléka korrupt volt, valóban nem fizették meg a szolgálatukat. És ezt a maffia is tudta, és ki is használta. A városban virágzott a korrupció.
- De legalább, jó pár napra kézre került néhány bandatag – húzta félmosolyra a száját Gordon – és egy néhány a kórházba. Jót mulatott az álarcos viselkedésén. Aki meglehetősen hihetetlen arckifejezéssel nézett rá, sötét arcizmai mögül, és még messze nem lőtte ki minden meglepetés töltényét. Habár az utolsó meglepetésnek csak félig- meddig örült. Tudta a férfi távozni készül, a szeme sarkából figyelte, hogy megfeszül a másik alakja – Ja és persze, Hill bemutatja az új főügyészt a nyilvánosságnak az önkormányzat előtti téren, aki tegnap lépett hivatalba.
- Megbízható?
- Nos elég tekintélyt parancsoló a múltja. Texasi rendőrség, és sikeres ügyész múlt. És elég makacs akárcsak ön.
- De? – Batman tudta jól, hogy a felügyelőt zavarja valami, türelmesen fordult hátra.
- Csak egy majdnem tini, fiatal lány - fújta ki megtörten Gordon - akár a lányom is lehetne.
- Nem Gothambe való – fonta keresztbe mellkasa előtt karjait, az álarcos férfi.
- Ami Harveyval történt, azok után, nem is tudom - csóválta meg kétségbeesetten fejét a rendőr. Batman a némaságába burkolózott és úgy nézett vissza rá. Mindketten tudták, hogy a városban ügyésznek lenni, halálos ellenségeket szülhet, és nagy árat fizethetnek újra.
- A polgármester megbízik benne - jelentette ki végül, a maszkos alak.
- Hát nem csodálom, nekem is elég meggyőző volt, de az isten szerelmére ebben a városban?!
- Egyenlőre, Krok a legfontosabb, aztán meglátjuk - az alak leguggolt a félig felszáradt vérfoltok fölé, a rendőr nem látta a köpenyétől, hogy mit kezd a nyomokkal.
- A helyszínelők, már mindent begyűjtöttek. Két óra múlva már lesznek eredmények.
- Annyi kevés – mordult vissza az álarcos, mielőtt újra köddé vált volna.
- Joker látszólag lenyugodva ült az elkülönített új cellájában. A gyógyszerek megtették hatását. Széles vigyorát félig az orra felé húzták. Fejét lehajtotta, néha keservesen felnyögött, de még csak ki sem próbált szabadulni a kényszerzubbony szorításából. Árnyéka volt egykori önmagának, arcát nem takarta legendás sminkje, így kínkeserves könnyei sem száradtak fel hegeinek mélyéről. Tudta, ha cellaajtó rácsai felé közelít áram ütést kap, ami nem öli meg ugyan, de egy pár percig táncra perdíti. Egyáltalán nem boldogította az a tudat, hogy megleckéztette újra a várost. Legalább is mindenki így gondolta rajta kívűl. Csakhogy ő tudta, hogy mi történt az éjjel, hiába próbálta elhablatyolni az igazat, még csak rá sem hederítettek. Még Gordon is csak nézett rá. Aztán elhallgatott. Előbb a szavai, aztán a nyüszítése, végül a beletörődött kacaja is. Csupán eltorzult arcizmai varázsoltak halhatatlanul jókedvet arcára. Szinte elviselhetetlen fizikai fájdalmat okozott neki az a tudat, hogy ebben a játszmában neki csupán tényleg a bohóc szerepe jutott. Azt ajtaja előtt egy őr ült, megdöbbenten bámult maga elé. Még csak el sem bóbiskolt, megrázta, ami társaival történt. A bohóc mániákus viselkedéséről nem is beszélve. Hirtelen vanília, és narancs illatának a keverékét érezte, ösztönösen elmosolyodott, amikor elnehezedett a feje, és hortyogva lefordult a székről. Az összeroskadó test tompa puffanására, a bohóc felfigyelt, és a homlokára szalasztotta egyik szemöldökét.
- Hmm- mormogta, amint meglátta a denevér, fenyegetően tornyosuló alakját, az árammal átfutatott rács túloldalán. A férfi egyszerűen megmarkolta a rácsot, ami néhány apró szikrát vetett, majd engedelmesen egész egyszerűen kinyílt. Joker más helyzetben csak nevetett volna, és meg sem próbált volna szökni ilyen reménytelen helyzetben, de most nem ez volt a helyzet. Rettegett, már amennyire egy beteg emberre rájöhet a rettegés. Őrjöngött, tudta, azt hogy belőle csak egy van.
- De az a másik, azt a büdös kutyahúgyát, annyira én, én vagyok! El le kell tűznöm innen, meg akarom állítani! – nem igazán gondolta ki, hogyan is végez az előtte álló alakkal, csak neki iramodott kényszerzubbonyostól, és egyenesen a rács felé vette az irányt. A maszk alatt Batman meglepődött, de kívülről tekintette semmit nem változott. Joker óriási lendülettel közeledett felé, amikor egyszer csak félre állt, és az oda érő bohócot, egy elegáns mozdulattal a hóna alá kapta. Joker nyüszögve és vihogva kapart a lábával, amikor vonszolni kezdte visszafelé, és egy nagy lendülettel, a keménymatracú vaságyra hajintotta.
- Ha… ha… ha… he… he… ha… ha… ha… - vihogott a férfi, miközben lába kalimpálódzott a levegőben, ahogy testét átjárta a kacaj.
- Komolyan Batci, te mindig mosolyt varázsolsz a képemre, még ilyen kétségbeejtő helyzetben is - A denevér megállt fölötte, a torkánál megragadta a zubbonyt, és fölé hajolva hörögte:
- Hol van Krok?
- Heh, fogalmam sincs – vigyorgott Joker. Meg sem szeppent, amikor a férfi újra felhördült.
- Hol van? – rázta meg a zubbonynál fogva.
- Heh… ha… ha… - a bohóc csak röhögött, teste pedig csak hánykódott, a fekete alak karmai között.
- Veled ment el innen, hol van?
- Héh, ha valóban velem ment volna ki, mi a faszér jöttem volna vissza? – az álarcos csak nézte a torz pofájú férfit, ajkait összeszorította.
- Láttak téged kimenni vele!- üvöltötte elfojtott torz hangján.
- Mit nem adnék, ha legalább te hinnél nekem - próbálta meglehetősen komolyan eladni a dolgot, a vele szemben gubbasztó dühös férfinak. De arca önkénytelenül torzult vigyorba.
- Nem, én voltam! Nem én voltam!- üvöltötte egyenesen az álarcba.
- Rajta vagy a felvételen – nyomta tarkóját a falnak válaszképpen Batman.
- Nem én voltam, nem érted – szuszogott a bohóc.
- Nem?! – sziszegte az álarcos egyenesen az arcába – Hazudsz!
- Nem! – sikította Joker.
- Az a nő volt! Heh… ha… ha… ha.
- Ne hazudj! – hajíntotta a földre a kényszerzubbonyos férfit, a fekete alak, majd a háta közepére térdelt.
- Hah, nem lehetsz ennyire ostoba Batci, ha el tudtam volna szökni, mit keresnék még itt – a fekete maszkos férfi két keze közé fogta a bohóc vézna nyakát, miközben az szélesen vigyorgott.
- Ugyan fiú - nevetett - nem fogod megtenni! Neked lelkiismereted van. Nem Ölsz! Vouhh… ha… ha … ha… - Batman hörgött dühében, és elkezdte ütni az alatta fekvő fejét. Az kétszer háromszor felnyögött, majd mosolyogni kezdett.
- Várj! Várj már! Beszélek – a rajta térdelő, befejezte a mozdulat sorozatot, mire Joker felnézett rá, kocsonyás tekintetével. Tudta, hogy vár.
- Nézd, bejött az a csaj, két rohadt nagy állattal, rám mászott, és közölte, hogy kicsinál, és aztán…
- Aztán? –sziszegte Batman kérdően.
- Egyszerűen, átvedlett… - nem vette észre, hogy az álarcos hirtelen felemeli a fejét, mintha csak észre venne valami apró neszt -…azzá aki én vagyok- fejezte volna be a mondatot, amikor elsötétült előtte a világ. A fejét a hátán térdelő férfi a padlóba verte, és amikor meggyőződött arról, hogy eszméletlen az elkábult bohócot, az ágyra dobta. Sietve kilépett a cellából, a rácsot visszahúzta a helyére, a földön fekvő őrt visszahúzta székére, az övéből elővett, egy folyadékkal teli zacskót, és tartalmát a földre öntötte. A folyadék elpárolgott, sárga gázfelhőt hagyva maga után. Az őr magához tért és lassan felnyitotta szemét. A csipogója megszólalt fegyvertáskájának övén, amibe nyújtózkodva szólt bele.
- Zack. Itt minden rendben – aztán, a biztonság kedvéért körbeforgatta kövér nyakán, gömbölyű fejét.
Na legalább, ez a köcsögfejű, vigyorgó fasz döglik, nyugodtan a helyén- gondolta magában - ha nem lennének azok a szar kamerák, már rég kitapostam volna a belét.
- Hé Zack!
Igen?
- Biztos, hogy minden rendben?- hallottam meg az irányító szobából társa hangját
- Igen. Miért?
- Áh, semmi- nyugodott meg a hang a telefonban – csak pár percre bedöglöttek a kamerák a szinteden.
- Nem, nem történt semmi – válaszolt Zack, miközben kövér izzadtságcseppek gurultak végig a homlokán. Tudta, hogy ha arra a néhány percre is jó mélyen elaludt. Kikapcsolta adóvevőjét, majd mélyet sóhajtva hátradőlt a székén.
- Nyugi Zack! Hiszen minden rendben - ismételgette magában többször is, miközben lehunyta a szemét.
- A jéghideg éjszakában odakinn felvöröslött a látóhatár, ami a napfelkeltét jelentette. Az őrök a jéghidegben vacogó foggal toporogtak. A kutyák hirtelen eszeveszetten csaholni kezdtek, felriasztva figyelmüket, de a börtön környékén semmi furcsát nem találtak. Hiába ellenőrizték, rohanva végig az összes kijáratot és környékén. Még néhány percet kellett várniuk, hogy haza indulhassanak. Az ég lassan szürkülni kezdett, a város fényei, amik beragyogták a sötét hajnalt, lassan halványodni kezdtek. A bűnös város, egy újabb napra ébredt. Egy új ügyésszel, és egy régi pszichopatával, aki leásta magát a sikátorokban, és valahol ott lapul a csatornák mélyén. Egy árnyék azonban változatlan maradt. Éjjelente, ide- oda szárnyalt a város épületei között, vigyázta az utcák biztonságát. Most is életre kelt vízköpőkén állt fel az elmegyógyintézet tetején, megvárva, amíg elcsendesedik alatta a zűrzavar. Mikor a kutyák csaholása abbamaradt elrugaszkodott. Sokáig zuhant lefelé, majd pár méterre az őrök feje fölött kiterjesztette karjait, és akár egy nagy madár, aki szárnyat növeszt, elsiklott az őrök feje fölött. Vékony száját jellegzetesen hamiskás mosolyra húzta, mint legtöbbször, most sem vette észre senki, így könnyedén eltűnt az eloszló sötétséggel együtt.

8. Fejezet

Gordon, még mindig szabadságon volt, a Tv híradó előtt pipázgatott éppen. Kicsit meg is könnyebbült az utóbbi három napban. Végre nem érezte hulla fáradtnak magát, és nem az éjszaka második felében ért haza. A felesége józansága is kezdett visszatérni. Az utóbbi hónapok megrázkódtatásai kissé ingerlékennyé tették Barbarát, amit a felügyelő persze nem is csodált. Természetesen esze ágában sem volt beszélni, az éjszakai különös randevúról, még az hiányozna most, neki, hogy kitörjön a családi háború. Amikor a rommá robbantott kikötőt mutatták, dühében az asztalra csapott.

• A fene egye meg, hogy ez a nyamvadt város nem bír ki, egy éjszakát, hogy ne történjen valami!
• Drágám, mi történt? - kérdezett vissza Barbara az ajtóból. Jimmy kabátjával a kezében, arra készült, hogy visszategye a helyére. A kisfiú, még nem érte fel teljesen a fogast, így csak gyakran akasztotta fel félig ruhadarabjait, amit a szülei takarítottak el utána.
• Felrobbant, az Arkhami kikötő! – dünnyögte férje, aki nem akart különösebb részleteket közölni az asszonnyal. Alapvető elv volt kettőjük között, hogy Gordon csak keveset beszélt, a munkájával kapcsolatos dolgokról. Egyrészt a szabályzat tiltotta, másrészt annyira sok időt vett el a családjától a munkája, hogy nem akarta elvenni ezt a kevés időt kettőjüktől. Barbara Gordon odament az asztalhoz, a férje vállának dűlt, és beletúrt annak vörösesbarna hajába. Jó hangulatban volt, így mikor a férfi átölelte a derekát, még jobban hozzádörzsölődött.
• Nahát! – nevetett – Talán, ami sötét családi barátunk, megorrolt az ottaniakra, és jól ellátta a bajukat – azóta, az esett óta, mikor a fiuk élete egy hajszálon függött, az asszony jobban viselte, férje különös ismerősét. Néha már – már családtagnak érezte a hallgatag sötét ruhást. Hálát érzett iránta, pedig konzervatívizmusa családi generációk óta elkísérte.
• Nem, nem hiszem, hogy ő volt! – hangzott a rövid válasz.
• -  Mindenesetre furcsa, nagyon furcsa.
• Még is mi? – Gordon válasza, csupán egy felhúzott nyílt tekintett volt felesége barna szemeibe nézve. Amiből tudta az asszony, hogy a többi kommentár a férje munkájának a része. Így csak némán összeszedte a tányérokat, finoman a férjére kacsintva. Mikor az éjszakai mosatlan csészék akadtak a keze közé, előbb szótlanul tovább mosogatott, majd egy röpke tétovázást követően megszólalt.
• Mond drágám, te mostanság két csészéből iszol egyszerre?
• Hmmm? – hangzott a tétova válasz, mintha a férje túlzottan elmerült volna a Tv nézésben, igazán igyekezett úgy tenni mintha, nem is hallaná, a ravasz kérdést, mire Barbara, merészen eléparancsolta, egy kistányérban a megmaradt vaníliás karikákat. Gordon megdöbbenve, nézett fel rá.
• Egy kis süteménnyel is megkínálhattad volna!
• Félre beszélsz, miről beszélsz egyáltalán? - mordult fel a férfi.
• Róla! – nézett rá az asszony olyan pillantással, hogy úgy érezte, borotvapengéket csúsztatnak le a torkán.
• Nem járt itt, és nem vitatkozok! – egyre feszültebb lett a hangulat, kettőjük között, a nő imádta a férfit, de gyűlölte a hallgatását. Érezte a titkokat, de felvállalta mikor hozzá ment. Akkor még Gordon utcai rendőr volt, és udvarias, nagyon udvarias.
• Apa! - robbant, be fiuk a 7 éves Jimmy a konyhába, belefúrta gyorsan szöszke fejét az apja vállába, majd anyjához futott, és átkarolta pizsamás karjaival, anyja kissé széles csípőjét, aki játékosan beletúrt kócos kobakjába.
• Felöltözni kis csibész, kész hideg van, még idebenn is. Aztán reggeli, úgyhogy igyekezz – kiáltotta, a már lépcsőn felfelé vágtató gyerek után.
• Csendben fiatalúr, a húgod még alszik, - szólt utána az apja is. Amikor megszólalt a csengő.
• Kinyitom! - kiáltotta Jimmy, és mielőtt az anyja az ajtófélfához ért volna, a bejárati ajtóhoz száguldott.
• Ööö…Csókolom… - nézett pizsamásan szembe, az ajtóban álló fiatal nővel. Kissé elpirult, amikor az, fehér fogaival szélesen rámosolygott.
• Szia! te biztos Jim Gordon vagy, a nevem Caroline és a városi ügyészségről jöttem, ha jól sejtem, az édesapád az, akit keresek – húzta fel játékosan a fél szemöldökét, ami még barátságosabbá tette fiatal arcát.
• Ööö … apa! –dadogott feltűnő zavarában a fiú, egy néni keres.
• Nahát! – hajolt ki a folyosóra, démonian vörös hajzuhatagjával Barbara Gordon, és önkéntelenül is szembe nézett így, a fiával szemben álló, szőke nővel.
• Jó napot! Caroline Mendez vagyok – lépett be határozott mozdulattal a nő a folyosóra, finoman maga előtt sodorva Jimmyt - Gotham új városi főügyésze vagyok, James Gordon felügyelővel kellene beszélnem – Az asszony legszívesebben, a világ végére küldte volna a nőt. Kicsit olyan érzése volt, mintha a nő a családjába tolakodott volna, de annak óriási lendülete, egyszerűen lehengerelte. Mielőtt egyáltalán tudatosult, volna benne az egész szituáció, a fiatal nő erőteljesen megrázta kezét, és az átfagyott vékony újak térítették magához.
• Ő… Barbara Gordon, Jimmy azonnal menj fel a szobádba, és öltözz fel, és lehetőleg ne ébreszd még fel a húgodat! – vezette le zavarát finoman fián, aki egy kicsit lehajtva fejét, felmasírozott szobájába.
• Jöjjön be Mrs. Mendez - állt meg férje a háta mögött, miközben bajsza alatt erősen majszolta pipája szárát, és a felesége tudta jól, hogy ez mit jelent.
• Ms. Mendez – rázta meg keményen a nő, mintegy helyesbítvén a férfi karját.
• Megkínálhatom valamivel? – kérdezte az asszony, rámeredve a szőke nőre. Szinte még gyerek, te jó ég, mit akar egy ennyire fiatal lány Gothamban. Pláne, mint ügyész.
• Nem. Köszönöm, nagyon sietek - ült le vendégük, közömbösen véve, Gordon vizsgálódó tekintetét.
• Csak szeretném közölni, hogy az ügyészségen én vettem át, Harvey Dent helyét -A rendőr nem válaszolt semmit, csak meredt a nőre. Hirtelen görcsös nevethetnékje támadt, ami hirtelen dühbe, és ingerült makacsságba fordult át.
• Nézze, hölgyem, én igazán nem akarom megsérteni, de tudja mi történt Denttel?
• Mondjuk úgy, hogy a hivatalos verziót tudom – mosolygott cinikusan szélesen a lány egyenesen Gordon szemébe nézve
• De én nem vagyok az a típusú ember, aki csupán egy verzióval elégszik meg –a kapitány egy pillanatra, úgy érzete, mintha a fiatal nő, teljesen átlátott volna az agyán.
• Ön még csak, már megbocsásson, csak egy kislány, és ez Gotham. Itt igazán nem könnyű a törvényt fenntartani.
• Nos kapitány, ha koromtól eltekintene, azt igazán nem venném zokon. A polgármesterrel, és az ügyészségen dolgozókkal már beszéltem, és nekem adták, ezt a feladatot. Nyílván nyomos okuk lehetet rá. Nem gondolja?
• Remélem, nem tévedtek - fintorogta el magát a felügyelő - Viszont, figyelembe kéne vennie, hogy épp nincs főügyész a városban. Kényszerhelyzetben vagyunk.
• Már van.
• Mellesleg azért jöttem, hogy közöljem mától figyelem a rendőrséget, úgy hallottam elég nagy a káosz, vagy hogy úgy fejezzem ki magam a korrupció. Rendet akarok ebben a városban, szeretném, ha segítene, de ha nem teszi, ne álljon az utamba! –itt a nő felállt, kihúzta magát, majd rátámaszkodott az asztalra, úgy hogy erőteljesen a kapitány szemébe nézett.
• Ha valaki pedig jelmezbált játszik ebben a városban, az nem érdekel. Egészen addig, míg nem zavarja az én köreimet. De meg fogom tudni, hogy pontosan is mi ez a káosz, és azt is, hogy hogyan irtsam ki – a férfi teljesen meghőkölt a vele szemben álló nő határozottságán. Érezte, hogy a nő makacssága, már most valami tájékozottságot jelent. És ez bevándorlóként elismerésre adott okot. Mindenre gondolt, amikor az ajtóban meglátta, csak arra nem, hogy törékenysége ekkora határozottságot rejt. Hallgatott, elkezdte érdekelni az előtte álló, ember. Ritkán látott ennyire erős akaratú embert, és a lány egyenesen Dentre emlékeztette. A lelke mélyén kissé aggódni is kezdett.
• Elnézést – ült vissza a nő, vele szemben a székre, miközben újra szélesen és barátságosan mosolygott – de nem szeretem, ha gyerekként bánnak velem, hiszen már rég nem vagyok az. Ma reggel, mikor munkába léptem, átnéztem, hogy úgy mondjam Harvey Dent, néhány feljegyzését, ami azt jelzi, hogy a városban a hatóságoknál, nem minden stimmel. Arról a jelmezes pasasról nem is beszélve. Adjon nekem, pár napot, hogy tisztán lássam a helyzetet, tudnom kell, mi folyik a városban – Gordon meglepődött, leginkább a tudatalattija, nőies rábeszélést várt, de mégsem azt kapott, a nő szavai határozottan csengtek, kék tekintetét pedig el sem vette a vele szemben ülő férfi arcáról.
• Miért pont engem keresett meg?
• Nos, elvégre ön a rendőrkapitány, mellékesen érdekes szituációk lengik körül – állt fel a karcsú nő az asztalról, miközben a vállára omlott, derékig érő fürtős haja, automatikusan kissé összehúzta hosszú fekete kabátját, határozottan jelezvén, hogy egyértelműen indulni készül.
• Tudja – vett egy nagy levegőt végül – ha valakit ennyire furcsa körülmények vesznek körül, nos vagy maga a probléma oka, vagy a megoldása – a férfi ösztönösen állt, fel, amikor látta, hogy a város vadi új ügyésze az ajtó felé fordul. Leginkább csak loholt utána, sem mint, hogy kísérte volna. Amikor a nő, átlépte a küszöböt nyíltan erőteljes mozdulattal fordult hátra
• Ajánlom, hogy ne ellenségek legyünk – Gordon úgy érezte, mintha több száz tűt szúrtak volna az arcába. Amikor a nő kocsiba szállt, erőteljesen megráncolta, vastag keretes szemüvege fölött a homlokát. Kialudt pipáját erőteljesen, majszolta. Ekkora hatást nem gyakorolt rá nő, a felesége óta. Ebben a percben nem tudta, ugyan utálja -e a nőt, vagy tisztelje. De azt tudta, az első név, aminek másnap az irodájában utána fog nézni a Caroline Mendez lesz.

Caroline, felnézett a felhőkarcolókra, amik többszörösen megtörve vetítették, a fényt vissza a napszemüvege mögé. Fáradtan nyelt egy nagyot. Már dél körül járt. Az egész délelőtt, Bruce Waynet kereste, sikertelenül. Reményt vesztve nézet az előtte álló iroda házra. Már régen rájött, hogy Martha nem túlzott a Wayne vagyon nagyságát illetően. Viszont azt egyáltalán nem értette, hogy az ő háza, hogyan került Bruce Wayne tulajdonába, az egyelőre még rejtély volt számára, egyelőre. Nem adta fel a férfi keresését, még akkor sem, ha ez volt a hatodik hely ahol esély volt rá, hogy megtalálja. Az útjába esett, két szálloda, egy elegáns jacht, két ominózus étterem, Wayne azonban sehol sem volt, mintha csak elnyelte volna a várost behálózó hajnali szmog. Kesernyés szájízt érzett, mikor rádöbbent, hogy a gazdagság, amit a szeme előtt látott, kísértetiesen emlékeztette, az élete egykori szereplőjére Nicolas Falconira. Megőrjítette a De ja vu érzés, nem tudta örüljön –e neki, vagy viszolyogjon tőle. A hideg is kirázta mikor, belépett az irodájába, és meglátta Harvey Dent hagyatékát. Egy idegen embernek a lelkébe látott bele, akit sosem ismert, és már nem is ismerhetett meg. Látta, hogy elődje tömérdek mennyiségű munkát végzet, és hagyott hátra. Arról nem is beszélve, hogy Hill, a város polgármestere szinte áradozott az egykori főügyészről, amiből, a fiatal lány arra következtetett, hogy nem lesz könnyű dolga. Ez volt az egyetlen, ami nem hasonlított Dallasra, egy vad idegen, akinek a hagyatékát, méltó módon kellett képviselje. De a fiatal nő, nem volt az a típus, aki könnyen feladta. Helyesbítve, még sosem adott fel, eddig semmit. Ami alól csak a Karácsony előtti nap volt, a kivétel. A város rendőr parancsnokának a viselkedése, pedig kellőképpen feldühítette ahhoz, hogy bizonyítási kényszere legyen. Nem volt kétsége afelől, hogy a férfi csupán egy tapasztalatlan csitrit lát benne, és miközben arra gondolt, hogy milyen döbbent arcot vág majd a középkorú férfi, mikor kideríti milyen hivatalos múlttal, rendelkezik ez a „kislány”. Az arcát félig eltakaró sál mögött, kéjesen elmosolyodott. Nem törődött azzal, hogy végtagjai szinte lefagytak, az egész délelőttöt magába foglaló, tétova keresés közben. Óriási lendülettel libbent be, lengőajtón, nem kicsit felkeltve, a portás, és az ajtóban álló biztonsági őrök figyelmét. Az ominózus és felettébb kiborgikus belső tér sem lepte meg. Eleget látott már ilyet Dallasban, és volt már annyi tapasztalata, hogy ha a valódi célját nyíltan felfedi, a kutyába sem veszik. Legalább is a döbbent tekintetetekből, és a titkoltan kihívó férfias pillantásokból, tudta milyen cselhez kell folyamodnia.

• Hát igen, mire is jó, ha egy nőt, nagy kék szemekkel, és napszőke hajjal áld meg a genetika - gondolta, miközben kihúzta a kabátjából a meleg sálat, és kigombolta kabátját. A ruha engedelmeskedett, finoman szétnyílt, és láttatni engedte, a mély dekoltázsú fehér blúzt, és a skót kockás vastag, de rendkivül keskeny derekú szoknyát. A recepció éhes tekintettel nézte, ahogy egy kirívó mozdulattal kiengedte egyszerűen összetűzött haját, és sötét szemüvegét, pedig fekete válltáskájába csúsztatta. Halványrózsaszínre festett ajakait, finom mosolyra húzta, miközben már –már leküzdhetetlen undort érzett a saját viselkedése miatt. Finoman ringó csipővel a recepciós pulthoz ment.
• Helló – mondta, a hatalmasat nyelő, férfinak.
• Tudja, állás interjúra jönnék.
• Igen?
• Egy ismerősöm ajánlott, a nagyfőnöknek, csak, jaj én buta elfelejtettem a nevét. Annyit mondta, hogy csak rá hivatkozzam, és már fogadnak is.
• Értem. Azt hiszem, talán Lucius Foxra gondol.
• Oh tényleg, Lucius Fox már emlékszem - vakargatta, meg látszólagos tanácstalansággal állát a lány – Hogyan is mehetett, csak úgy ki a fejemből, ez a név! - , forgatta szemeit, pilláit rebegteteve, miközben, úgy érezte, mintha fejbe csapták volna. Az egyik ember, aki annak idején a szülei barátja volt. Ismerte őket. Ő volt a vasúthálózat építésnek vezető főmérnöke. Kavarogtak a gondolatai. Arra nem számított, hogy egy régi titokzatos névre bukkan. Kiszáradtak az ajkai a kíváncsiságtól.
• Kérem, foglaljon, helyet, addig. Azonnal intézkedem – intett a férfi, a lépcső alján álló pamlagok felé. A nő, látszólagos nemtörődömséggel, indult a kijelölt hely felé, mint akinek fel sem tűnik, hogy a férfi miközben, a szájához emeli a telefonkagylót, erőteljes mimikával kacsint, a keskeny ringó csípők után. Caroline kényelmetlenül fészkelte el magát, a fehér bőrkanapén. Nem sok reményt látott arra, hogy a terv beválik, így automatikusan a „B” tervet jelentő, tárggyal kezdett játszadozni, a kézi táskája mélyében. A telefonbeszélgetés, amit a recepciós nyilvánvalóan a főnökséggel bonyolított le, vészjóslóan sokáig tartott. A nő mégsem rémült meg, tudta, hogy addig nem fog tágítani, míg meg nem találja Waynet. A sokáig elhúzódó keresgélés, türelmetlenné tette, a fáradtság pedig ingerlékennyé.
• Nos, kérem, jöjjön velem! Mr. Fox már az irodájában várja - A nő igyekezett meglepetését elrejteni, nem erre számított. Ösztönei azt súgták, valami csavar van a történtekben. A szíve a torkában lüktetett, egy lépésre van attól, hogy közelebbről megismerje a szüleit, a múltjának egy darabja volt, aki felé tartott. Engedelmesen követte a recepcióst, aki széles vigyorgással invitálta be a liftbe. Ahogyan felfelé haladtak, a nő érezte, hogy az alak, megpróbál a lehető legközelebb húzódni hozzá, mire ő kihúzta magát, és egy határozott mozdulattal összehúzta sötét kabátját. Remélte, hogy a határozott, és szinte fenyegető fellépés magához térítí, a korábbi viselkedésével megrészegített férfit, és nem kell még ennél határozottabban viselkednie. Visszafolytotta a lélegzetét, minden fullasztó másodperc, óráknak tűnt. Mintha csigalassúsággal haladtak volna.

 Eközben Fox irodájában, a szeplős arcú vállalatigazgató, megmerevedett tekintettel nézte a felfelé haladó lift ajtaját. Kellemetlenül érezte magát. Az ajtó mellett, Bruce Wayne állt, kezét lazán nadrágja zsebébe süllyesztette. Hamiskás mosollyal nézte Foxot. Arca kissé megtört volt, de mélyen ülő szemei hipnotikus hatása, elvonta a figyelmet, a szeme alatt éktelenkedő táskákról. Hamiskásan mosolygott. A telefonbeszélgetés elszórakoztatta. Fox egyértelműen ki akarta dobatni, azt a számára ismeretlen nőt, aki ilyen hazugsággal akart, az közelébe jutni, de a milliárdosnak, tetszett az efféle merészség, és ragaszkodott hozzá, hogy találkozzanak a „kedves” jelentkezővel. Amikor kinyílt a lift ajtaja, az idősödő férfi kissé meghökkenve, vette tudomásul, a látogató ijesztően szép látványát. Annyira ismerős volt számára, kereste a kapcsolódást az agytekervényeiben, hogy hol láthatta a nőt, aki erőteljes léptekkel és egyenesen a szemébe nézve, jött a folyosón az irodája felé. Csak Foxot láthatta, Waynet az ajtó melletti fal eltakarta. Fox felkuncogott magában, amikor látta, hogy a recepciós hebegve próbál utána szólni, a rá mit sem vető lányra. Nem sok ideje volt, a lány egész egyszerűen a titkárnőjét meg sem várva nyitott be az üvegajtón.

• Ö… ö… ö… - hebegte az utána belépő asszisztens.
• Semmi baj – intett az asztalnál ülő, fekete arcú férfi, méltóságteljesen, a zavarodott nő szemébe nézve.
• Hagyjon magunkra – adta ki az utasítást, miközben a titokzatos nő alaposan megvizsgálta őt. Ezt érezte, minden porcikájában. Szerencséjére elég koros volt, ahhoz, hogy egy ilyen már-már veséjéig lelátó tekintet ki ne billentse, messze földön híres nyugalmából. Még akkor is méltóságteljes nyugalmat erőltetett magára, mikor látta, hogy Wayne szélesen vigyorog az ajtónál, majdcsak kivetkőzve önmagából. A lány megszólalni készült, amikor, egy ismerős és kellemesen mély férfihang szólalt meg közvetlenül háta mögül.
• Nahát, maga kész bűnöző, kedves! – a lány egy pillanatra ledermedt. Ahogyan Fox sem tudta, hova tenni, az elmúlt fél perc eseményeit.
• Nos Lucius, azt hiszem, megtaláltuk a föld legmerészebb majdnem titkárnőjét – Fox csak megadóan mosolygott. A lány csak nézett, és láthatóan zavarba jött.
• Én…
• Ön kedves Caroline? - járta körbe, vizsgálódva és hátrakulcsolt kézzel Wayne. Caroline, úgy érezte, hogy a férfi irányítja. Még sosem érzett ilyet. Csak követte tekintetével.
• Én, csak önt keresetem.
• Engem? – kérdezte, halkan a férfi.
• Csak nagyon nehezen találtam meg… - pirult el Caroline, majd nyelt egy nagyot, kihúzta hófehér nyakát, és határozottan folytatta – szigorúan üzleti ügyről van szó. És reméltem, hogy itt megtalálom.
• Hát megtalált.
• Remélem, nem okoztam, túl nagy problémát? – Wayne Foxra nézett, aki játékosan megrázta a fejét.
• Nem! Dehogy! Csak egy feltűnően kedves meglepetést.

Caroline, megkönnyebbülten, elsóhajtotta magát és szélesen elmosolyodott. Látta, hogy a fekete bőrű középkorú Fox, meglehetősen furcsa töprengő arccal néz rá. Hirtelen csend lett. Amit Wayne a két ember egymásnak való bemutatásával, próbált elűzni.

• Caroline…, Caroline… - enyhén zavarba jött, tulajdonképpen nem is ismerte a lányt, mégcsak a teljes nevét sem tudja.
• Mendez – fejezte be, a mondatot a nő, és határozottan, Lucius felé nyújtotta a kezét, hogy kezet rázhassanak.
• Mendez? – kérdezett vissza Fox, aki időközben felállt, és meglepődötten nézte a lányt.
• Igen. Mendez.
• Lucius Fox – mondta végül, és enyhén elmosolyodott.
• Nos ha a vállalatot érintő ügyről van szó, akkor Mr. Fox előtt nincsenek titkaim – mosolygott finoman a férfi, miközben az asztalnál ülő idősödő férfira intett a fejével.
• Nem egészen, és meglehetősen bonyolult ügyről van szó - Fox, hirtelen kellemetlenül kezdte érezni magát, és mentségül, az asztalán lévő akták között kezdett turkálni. Látta, hogy Wayne hogyan néz a lányra, és a nő az asztal előtt álló Férfira.
• Oh értem – sóhajtott fel a férfi – Akkor esetleg, egy kellemes ebéd mellett, megbeszélhetjük, na persze, ha csak nem veszi tolakodásnak - A nő arcán látszott, hogy habozik. Kissé beharapta a szája szélét. Nem igazán volt tervbe véve, egy ebéd a napjába, pláne nem Waynenel. De tény, hogy azon a pár falaton kívül, amit a hajnali órákban kapott be, más nem igazán volt a gyomrában. Csupán önmagától félt, a férfi elég érdekes érzéseket keltet fel benne, amiket eddig még nem tapasztalt. Gyerekesen Foxra nézett, és biztatóan elmosolyodott, aztán Wayne szemébe, aki időközben egészen köze állt meg hozzá.
• Végül is, ma még nem ebédeltem – tette hozzá végül.
• Hozom a kabátom! – tűnt el a férfi, az ajtóban egy hirtelen lendülettel. A nő meglepetten követte a szemével.
• De el ne szaladjon, mint legutóbb! – kiáltotta vissza, már a folyosó másik végéről. Caroline zavarodottan a fekete bőrű férfira nézett, majd eltéblábolt pár lépést a panoráma ablakig, és lenézett az alattuk elterülő városra.
• Tudja, olyan érzésem van, mintha már valahol már láttam volna önt – hallotta meg az asztalnál ülő hangját.
• Nem hiszem – fordult vissza az ablakból – Magára biztosan emlékeznék.
• Igaza van. Talán csak emlékeztet valakire – sóhajtott fel a férfi megadóan. Caroline csak mosolygott, nem akarta, hogy a férfi kellemetlenül érezze magát. Martha mesélt róla, a kütyügyáros, aki sok mindenre tudhatja a választ. Az apja egykori barátja, és most Bruce Waynenek dolgozik. Mindent tudni akart, megőrült szinte a vágytól, hogy ismerje a szüleit. De az esze, minden porcikája azt súgta, hogy még most nem fedheti fel valós szándékait.
• Kellemes, arca van ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem – tette hozzá.
• Hozassak önnek valamit, esetleg egy kis italt? – próbálta oldani a kettejük közt lévő feszültséget a „kütyügyáros”. Wayne, ekkor robbant be az ajtón, ami hatalmas lendülettel perdült meg, magas alakja után. A mozdulat annyira meglepő volt, hogy az irodában lévő két ember mereven nézett vissza rá.
• Akkor talán mehetünk is – mosolygott, immár kabátban, és finoman megfogta Caroline könyökét, ami eltűnt széles tenyerében.
• Persze, ha csak nem haragszik meg Mr. Fox, ha elrabolom a társaságát – tette hozzá.
• Nem. Dehogy uram – kacsintott vissza, Lucius szeplős arcár széles mosoly ült.
• Viszont látásra! Őszintén örülök, hogy megismerhettem – mosolygott rá a fiatal nő, mikor újra kezet nyújtott, a korosodó férfinak.
• Én is viszont. Remélem, hamarosan találkozunk – mondta mintegy kíséretként, az asztalnál ülő, a két kilibbenő embernek.
• Autóval vagyok, Mr. Wayne – jelentette ki, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal a lány.
• Visszahozom – mondta, halkan lehajtott fejjel, a mellette álló alak.
• De, ha mégis üzletről szeretne beszélni velem. Nem gondolja, hogy kellemesebb, egy finom ebéd mellett – a lány nem válaszolt, csak némán nézett a fiatal férfira, aki őszinte és kérdő tekintettel. Percekig olvadt össze tekintetük, majd egy hang nélkül léptek ki a lift ajtaján. Nem szóltak egymáshoz egészen addig, amíg Wayne a kocsijához nem kísérte a nőt.
• Hát jó – sóhajtott megadóan Caroline, amikor Wayne felnyitotta előtte a Lamborghini ajtaját. Wayne eleresztet a szája sarkából, egy halvány mosolyt, amikor belesegítette az ülésbe, és bizalmasan megfogták egymás kezét.
• Csupán, néhány perc – mondta a férfi, amikor a kormány mellé ült. Választ nem kapott. Látta, hogy elhalványul a nő tekintete, és porcelánná meredt arccal néz maga elé. Ezt az arckifejezést, már ismerte a jótékonysági bálról. Érezte, hogy a lány erősen eltöprengett valamin. Hagyta, hagy uralkodjon a csend. Caroline finom parfümjének az illata bejárta a sportkocsi légterét, és ez is elég volt neki. Csak akkor szóltak egymáshoz, amikor az étterem asztalai között álltak. A lány ösztönösen karolt a karjába. Amikor meglátta, hogy az étterem zsúfolásig megtelt, lemondással a hangjában szólalt meg.
• Azt hiszem, itt mi ma nem ebédelünk.
• Kétlem – csillant fel a férfi szeme.
• Üdvözlöm Mr. Wayne, lesegíthetem a kabátjaikat? – lány meglepetten hagyta, hogy megszabadítsák kabátjától.
• Az asztala, már várja önöket – mondta végül a sovány szmokingos pincér. Miközben az asztaluk felé haladtak, Wayne játékosan és alig láthatóan megrántotta mindkét vállát.
• Az enyém az étterem – jelentette ki, nem titkolt nemtörődömséggel. Amikor elfoglalták a helyüket, Caroline alig észrevehetően hordozta végig a tekintetén, az épület belsejében. A férfinak jó ízlése volt. Az apró alig látható aranyozott csíkokkal, mintázott tapétát felpezsdítették, a zöld szaténfüggönyök, amik egészen a földig értek, és a fehér asztalterítők a kerek asztalokon. Egy hang nélkül ebédeltek egymással szemben, miközben a férfi rá – rá nézett, a vele szemben ülő fiatal lányra. Eléggé eldugott helyen volt az asztala ahhoz, hogy ne zavarja őket a nyüzsgés. Figyelte, ahogy a lány egész felsőtestét megvilágítja, az asztalon bekacsintó nap fénye. Mikor már az italaikat fogyasztották, kényelmesen hátradőlt székén és megszólalt.
• Hallgatom.
• Nos – húzta ki magát a nő – van a tulajdonában egy ingatlan, amit szeretnék megvásárolni öntől.
• Elég sok van belőlük a városban, nem ártana pontosítani – próbálta az érdeklődését nem sok sikerrel titkolni a férfi.
• Ez az épület, csupán pár száz méterre van, az ön kastélyától.
• Öh – rázta meg tanácstalanul a fejét Wayne – én nem tudok róla, hogy lenne ott bármi, ami, az enyém lenne.
• Hát – villantotta ki fehér fogait, a lány, miközben egy négyfelé hajtott papírlapot vett elő kézitáskájából – a földhivatal szerint, az öné. Amikor a férfi a kezébe vette az iratot, és olvasni kezdte, már- már gyerekesen hitetlenkedő arcot vágott.
• Nos meglepett - adta vissza a papírt – ez a valami.
• Egy szép ház – mondta közbe vágva Caroline.
• Szóval. Ez a ház –dadogta lassan – az apámé volt, és én nem tudtam róla, most pedig az enyém. Ez kíváncsivá tett – állt fel az asztaltól.
• Mehetünk – nyújtotta a nőnek a kezét. Amikor kiértek az étterem elé, össze karolkózva, hirtelen megtorpant.
• Tudja – nézett egyenesen Caroline szemébe – kezd megijeszteni, csupán pár napja, hogy a városban van, és többet tud az én házamról, mint én. Csak nem rendőr? – a lány annyira őszintén kacagott fel, hogy Wayne egyenesen magkönnyebbült. A lány nem zsaru. Az épp nem hiányzott volna neki.
• Egyszerűen, beleszerettem abba a házba – nevetett a nő.
• Elviszem, ahhoz a házhoz – mondta Wayne, miközben útnak indultak. Amikor a kastélyon túl haladtak, a munkások felkapták fejüket az ismerős autó láttán, ami szinte elszáguldott az orruk előtt. A temetőn túlhaladva, lassított, a tempón. Ismeretlen volt számára a vidék. A földút, amin haladtak egyenesen, a sűrű fenyveshez vezetett. Úgy tudta, még a születése előtt, egy park állt a fenyők között. Az apja mesélte. Sokat mesélt a helyről, ahol elátkozott lelkek laknak. Gyermekként annyira elhitte, apja meséit, hogy még a családi temető környékére sem ment egyedül. Később pedig eszébe sem jutott, hogy rejthet valamit, az öreg erdő. Elvégre Gotham határai, a Wayne rezidenciáig terjedtek. Ő pedig a városhoz tartozott. Sosem gondolkozott azon, hogy mi van a városon túl, egészen mostanáig. Igazság szerint, nem értette, hogy ha az apja nem is, Alfred miért nem beszélt, az erdőben lévő ingatlanról. Ha tényleg az övé volt. Már pedig a lány ezt iratokkal tudta bizonyítani, és most épp őt navigálta, a kőkerítéssel körülvett épülethez. A fiatal férfi, döbbent arccal, ment a kapuhoz. Sosem járt itt, és most legalább annyira lenyűgözte a hely, mint Carolinét, pár nappal ezelőtt, aki most, az ő reakcióit figyelte.
• Bemegyünk? – kérdezte tőle.
• Elvégre, az én házam – mosolygott Wayne. Miközben, nagy erőfeszítést próbált mutatni, amint egy mozdulattal, szinte összemorzsolta a lakatot a láncon. Batmannak nem okozott volna, egy kis erőfeszítést sem, a majd húsz éves zár, de Waynenek meg kellett küzdenie vele. Nehogy a lány bármiféle gyanút fogjon.
• Remélem, ez azt jelenti, hogy egy ideig a városban marad – gyalogolt nézelődően a kertben, a szőke nő után. Carolinet hatalmas érdeklődés öntötte el, meg sem hallotta a kérdést, beszívta elméjébe a kert minden zugát, a jéggé fagyott rózsákat, a félig leszakadt hintát, minden olyan volt, mint ahogy Martha leírta. Annyira szerette volna, ha csak egy gyerekkori emléke is marad, erről a házról. És nem ez az állapot, az egyetlen, amivel be kell érnie. Akinek gyerekkori élményei lehettek volna a helyről, ott állt mellette, és őt figyelte rendületlenül.
• Mi az? – kérdezte.
• Semmi – mosolygott a férfi - csak kérdeztem valamit, amire nem válaszolt.
• Jah, vagy úgy. Ne haragudjon nem hallottam – rázta meg tehetetlenül szőke fejét.
• Szeretném tudni, hogy sokáig marad – e, itt Gothamban – hörögte a férfi, miközben vállával és fél oldalával, nekifeszült, az ajtónak, mire a zár egy kattanással megadta magát.
• Elmondhatom, hogy betörtem a saját házamba – szuszogott. A hideg levegő, és vele az émelyítő szag, megcsapta, az arcát. Csukott szemmel is sejtette, hogy az épület falai dohosak, és az évek során látszólag lakatlan házat, nem csak csupán néhány rágcsáló bérelte ki, hanem néhány hajléktalan is. Rosszabb volt a látvány, mint amire számított. Hátát ösztönösen Caroline elé támasztotta, hogy megkímélhesse, a szemük elé táruló nem éppen kellemes látványtól. A lány viszont időközben becsusszant, a válla melletti résen, és közvetlenül mellette megállt. Egy pillanatra megállította a látvány és a förtelmes illat kavalkád. A falak feketék voltak, a rájuk ragadt mocsoktól, némelyiken ízléstelen falfirka terpeszkedett, a bútorzat és a berendezés sehol nem volt, csak a mocskos falak álltak. A padlót, ami egykor díszparkettás volt, felfeszegették, így Wayne ösztönösen megfogta a lány csuklóját, amikor az elindult az épület belseje felé.
• Óvatosan – intett fejével, a gödrökkel teli padló felé. Caroline lenézett, majd bátortalanul elmosolyodott.
• Köszönöm – mondta alig hallhatóan, majd megvárta, amíg elengedik a csuklóját. Elindult az épület tereit elválasztó, válaszfal felé. A bedeszkázott, hatalmas ablakon, beszűrődő fény, megvilágította, finom vonzó alakját. Furcsa és éles kontraszt rajzolódott ki, a lány és a sötét falak között. Talpaik alatt, csikorgott a felgyülemlett szenét, és az évtizedek alatt szénné porosodó üvegszilánkok. Wayne hálát adott az égnek, hogy a nő kihez kíséretként csatlakozott, nem lett rosszul, a látvány és az elviselhetetlen szagok kombinációjától. Érezte, ahogy valamiféle mély belenyugvás uralja útitársa tudatát. Az épület hatalmas volt, legalább is egy átlag családi házhoz képest, a központi helységből, újabb és újabb „ szobák” nyíltak, a csigalépcső pedig, ami az emeletre vezetett, még életveszélyes mivoltában is, tekintélyt parancsolóan, és sziklaszilárdan tekintett, a váratlan látogatókra.
• Ha tudtam volna, hogy az enyém, nem hagytam volna, hogy így tönkre menjen – hallatszott egyre távolabbinak a férfi hangja, miközben Caroline sorozatosan ment, ajtónyílástól, ajtónyílásig, mohón szinte akármilyen emlék után is kutatva. Mindenütt csak a csupasz por és pókháló lepte falak, fogatták. Az egyik odúba bejutva, nem tudta eldönteni, hogy ugyan a konyha, avagy a fürdő lehetet- e. Mert egy vízcsőcsonkon, és néhány csempe lapon kívül semmit nem talált. Enyhén felszipogott, nem tudta, hogy ennyire fog fájni, a szülei elvesztése, még akkor is, ha nem ismerhette őket. Sőt leginkább, az ismeretlenség sajgott benne, egyre élesebben és szüntelenül. Tenyerével az egyik oldalfalnak támaszkodott, hogy csak egy szilárd pontot keressen, mintha csak bármiféle erőt adhatna az neki. Egyedül érezte magát, hallotta minden egyes szívdobbanását, a dohos szag ellenére, az orrán át lélegzett, hogy megnyugodjon és a milliárdosnak, ne tűnjön hirtelen megváltozott viselkedése. Jó pár perc eltelt így, mire észrevette, hogy csakugyan egyedül van. Az épületben motoszoló férfi jelenlétére, a közelben semmi nem utalt.
• Mr. Wayne – szólalt meg, hangosan, amit a falak azonnal visszafeleltek.
• Egyedül hagyott – gondolta, miközben elindult visszafelé, árkádok, és ajtófélfák alatt haladt át, mikor odaért a bejárati ajtós teremszerű helységhez, látta, hogy a férfinak hűlt helye. Elsóhajtotta magát. Végtére is, csak egy férfi mire is számított. Felnézett a csigalépcsőre, majd óvatosan fellépett az első lépcsőfokra. Megreccsent a talpa alatt, aztán egy újabb lépcsőfok, és a harmadik…egyre óvatosabban, mintegy tapogatva a lábával ment fölfelé, semmit nem hallott, csak ahogy a testében az idegek pattanásig feszülnek. Mikor a szerkezet közepéhez ért, érezte, hogy finoman meglendül alatta. Kitárta két karját, hogy teljesen átvegye, a bizonytalan lépcső viselkedését és körbenézett. Aztán egy leheletnyi finom szökkenés és máris az emeleten volt. Itt sem fogadta sokkal biztatóbb látvány. Talán csak annyi, hogy itt nem minden ablakot deszkáztak be, és így beáradt a nap fénye, megvilágítva a szebb korokat is látott tapéta foltok maradványit. Átfutott a hátán a hideg, fázott. Az emelet, nem csak a kellemesebb illatok tulajdonosa volt, hanem a szélé is. Ami időközben jelezvén, hogy bizony tél van, feltámadt és morcosan dühöngött, az ajtó nélküli helységekben. Mélyen beszívta, a friss levegőt, és valami mást, ismerte ezt az arcszeszt. Ösztönösen elmosolyogta magát, az illat, Bruce Waynené volt. Tehát a férfi, mégis itt volt az épületben, nem hagyta egyedül, mint ahogy az előbb gondolta. A szomszéd helységben, az ablaknál állt, kissé görnyedten, lehajtott fejjel.
• Tehát mégsem, hagyott, itt egyedül – szólította meg Caroline, egy csendes sóhaj kíséretében. Wayne, nem válaszolt. A nő közelebb ment hozzá, és újra megszólította.
• Mr. Wayne – újra semmi, az ablak előtt álló, némasága, már – már kísértetiesnek hatott. A lány egész közel, ment hozzá, szinte mellé ért és ő is bele állt, az évtizedek alatt felhalmozódó szemétkupacba. Wayne, lehajtott fejjel állt, hullámos haja belehullott, magas homlokába, az ujjai között egy szakadt papírt tartott. A lány csak akkor vette észre, hogy tulajdonképpen, egy koszos, és gyűrött, félig megcsócsált, alig felismerhető fényképet szorongat, és azt nézi.
• Bruce? – mondta, és a férfi vállára tette a kezét. A milliomos nyelt egy nagyot, és nagy nehezen megszólalt.
• Az apám – sóhajtotta, egy pillanatra a nő szemébe nézve, aki mintegy a helyzetet mentvén, finoman kihúzta markából a fotót, hogy jobban szemügyre vehesse. A férfi ösztönösen engedett.
• Ez a magas barna?
• Igen.
• Hasonlít, önre – kacsintott fel, a lány, és remélvén, hogy kissé jobb hangulatot kelt, egy ravasz mosollyal hozzátette – legalább annyira jóképű akár a fia - egy csukott, szájjal történő kuncogás volt a válasz.
• És ő? – bökött a Thomas Wayne, mellett álló, magas világos hajú férfira.
• Nem tudom, de ismerős. Mindenesetre, épp nem utálták egymást- biccentett a képre, amin, a két kissé elmosódott alak, egymás vállát karolta.
• Na és, mennyiért, vehetem meg – kérdezte a lány, miközben kifelé haladtak, a belül romos épületből.
• Nem gondolja komolyan, hogy tényleg meg akarja venni? – Wayne hitetlenkedve mosolygott le rá.
• Halálosan komolyan gondolom.
• Hát akkor, én is halálosan komolyan el fogok, gondolkodni, hogy ugyan mennyiért fogom áruba bocsátani, ezt a romhalmazt. De kérek egy kis időt.
• Mégis mennyit?
• Holnapig?
• Holnapig – mosolygott Caroline, a szemöldökét kérdően felhúzó férfira. Az idő rohamosan rohant, és hamar leszállt a sötét. Mikor, a ház kertjébe értek, az ég alját, már ellepte a szürkület. Wayne visszavitte, az irodaházhoz a lányt. Az úton, habár rövid ideig tartott, felmelegedtek átfázott végtagjaik. Caroline érezte, hogy eluralkodik rajta az álmosság, csak akkor tért magához, amikor a férfi kisegítette a sportkocsiból. A hideg levegő felpezsdítette kissé, az arcát pedig tűzpirosra sejtette. Mikor búcsút akart inteni, és be akart szállni az autójába Wayne elé pördült. A meglepetéstől vissza fogta a lélegzetét.
• De egy valamit addig is kérek, mondjuk úgy, hogy beleszámít a fizetségbe – Caroline csak pislogott, amikor a férfi egészen közel hajolt hozzá.
• Szeretném, ha csak egyszerűen, úgy hívnál, ahogy házban az ablaknál.
• Bruce – suttogta a nő, mire Wayne barátságosan felelt.
• Caroline.
• Carrow, a barátaim, így hívnak – javította ki a lány.
• A barátodnak gondolsz? – kérdezte, immár a kocsi mellett, zsebre tett kézzel álló férfi, az autóban ülőtől.
• Talán – hangzott a válasz. Tömören és egyértelműen. Mikor a motor hangja felzúgott, a férfi megkopogtatta, az immár felhúzott ablakot. Mire az megadóan lebukott.
• És hol talállak meg? - A nő teli szájjal, és büszkén nevetett vissza rá.
• Ha nyitott szemmel jársz, megtalálsz – aztán egész egyszerűen gázt adott, és újra faképnél hagyta a férfit, aki, magában dünnyögve ismételgette, a nő utolsó mondatát.
• Ez kétség kívül, egy rejtvény – hümmögött – de én igazán szeretem a rejtvényeket.